Helyzetjelentés!

Sziasztok kedves - egyáltalán még meglévő - olvasóim!

Ne haragudjatok ezért a hatalmas kihagyásért, de hosszú féléven vagyok túl, a nyári szünetem eddigi részében pedig ingáztam Pest és egyéb helyek közt, szóval most hogy viszonylag kipihentem magam, visszatértek!

A helyzet, hogy a sztori kb 4 fejezetét már megírtam, valamikor februárban, de elromlott a gépem és a fejezetek vele együtt elszálltak, így kénytelen vagyok újraírni őket. Az augusztust azzal fogom tölteni, hogy megpróbálok minél több fejezetet megírni, hogy szeptemberben újult erővel visszatérhessek. A fejezeteket szépen lassan heti vagy 10 napi rendszerességgel publikálom majd, mert rengeteg minden vár rám még idén, úgyhogy remélem sikerül annyi részt megírnom, hogy nem fogy el kb karácsonyig, mert akkortájt leszek képes újra leülni írni. Szóval nagyon kell igyekeznem. De szeretném bepótolni a hiányt, úgyhogy készüljetek! :)

Azért írok most, hogy tudassam veletek, nem végeztem! Végigírom a történetet, mert összeállt a fejemben és szeretném ezt átadni nektek. Tehát készüljetek, szeptember elején visszatérek! :)

Egy kis részlet a fejezetből! ;)

"Úgy néz ki, a katona játszani akar, hát akkor játszunk…"

I.fejezet - Kérdezz-felelek

Sziasztok! :)
Nem tűntem ám el, a történet folytatódik, csak nagyon kemény volt ez az elmúlt pár hét. De itt az első fejezet, ami ugyan rövidebb, mint az előző, de rengeteg információt tartalmaz. ;)
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, továbbra is várom a véleményeket!
Jó olvasást!
Anna Love

Enemy

| Juliette |

Kinyitottam a szememet, de mégsem láttam semmit. Egy sötét helyiségben feküdtem egészen idáig, eszméletlenül. Próbáltam felidézni mi történt azelőtt, hogy elájultam, de csak két arc jelent meg előttem. Az egyik a szőke srácé, aki kijött értem a kertbe. Eleinte azt gondoltam, szervező lehet, bár most már nem vagyok benne olyan biztos. A hangja mély volt, igen erős brit akcentussal beszélt. „Hölgyem, magát most el fogjuk rabolni…” - Ezt suttogta a fülembe, mielőtt minden elsötétült. Illetve még előtte láttam egy másik arcot. Azt mondta, ne féljek. Kezdem azt hinni, hogy mégsem véletlenül borítottam fel őt, talán már az is gonosz tervük része volt? És mégis mi szükségük van rám? Én csak egy szupermodell vagyok - bár ez elég furcsán hangzik -, de rajtam kívül még rengetegen voltak ott, akik ráadásul tehetősebbek nálam, biztosan voltak szebb lányok is. Miért pont én?

Óvatosan felültem, mert kissé féltem, hogy van felettem valami, ami lefejelhetek, és újra elvesztem az eszméletemet. Szerencsére nem volt ott semmi, ezért a lábammal próbáltam kitapogatni a földet. Valaki levette a cipőmet, és a harisnyámat. Meg a ruhámat. Egy lenge póló volt mindössze rajtam, még a hajamat is kiengedték. Nagyon remélem, van egy nő is a társaságukban, és hogy ez nem valamelyik fiú műve.
     Némán álltam fel, tettem egy megfontolt lépést balra, s mivel nem ütköztem neki semminek, megpróbáltam kitapintani a falat. Amikor ez sikerült, a lámpát kezdtem el keresni, hogy varázsolhassak egy kis fényt a szobába. Ám a kapcsolók helyett egy ajtóra bukkantam. Lenyomtam a kilincset, és mivel az befelé nyílt, hátráltam egyik kicsit, aztán kitártam. Odakint szintén sötét volt, csak egy kevéske fény szűrődött fel lentről, ugyanis a jobb oldalamon egy lépcső volt.
    Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd megindultam, viszont pár lépcsőfok után szerencsétlenségem révén hasra estem, mert belebotlottam valamibe, illetve, valakibe. Az illető nagyon kényelmesnek találta a küszöböt, ugyanis ott feküdt. Én meg mivel nem vettem észre, átzuhantam rajta.
    Hirtelen egy kis világosság termett a szobába, mire megfordultam. A barna szemű fiú mosolyogva dörzsölte meg a szemét, másik kezében pedig egy zseblámpát tartott.

-       Köszi az ébresztést. - Mondta, de nem feleltem. Csendben könyököltem a szőnyegen, néztem, ahogy feltápászkodik, majd kezet nyújt nekem. Bátortalanul nyúltam a segítőkéz felé, a srác pedig egy gyors mozdulattal felrántott. - Gyere! - Biccentett a fejével, és megindult lefelé a lépcsőn. Feltűnhetett neki, hogy nem követem, hiszen két fokkal lejjebb megtorpant. - Szeretnél egész nap ott állni? - Kérdezte, mire megráztam a fejem. - Akkor gyere! - Kapta el a csuklómat.
    Ahogy leértünk, felkattintotta a lámpát. Egy békés kis nappaliban találtuk magunkat: a sarokban egy piros kanapé állt, vele szemben egy kis tévé, középen egy asztalka. A szoba másik fele az étkező volt, a fal mellett egy hosszú asztal, körülötte nyolc székkel. Innét egy ajtó nyílt, amin éppen ekkor lépett ki a szőke hajú fiú.

-       Szép jó estét! - Köszönt, miközben fel sem nézett a kezében tartott újságból. - Most akartalak leváltani… - Szegezte szavait a mellettem álló srácnak, aki csak legyintett.

-       Mindegy, Csipkerózsika felébredt. - Vonta meg a vállát, és elengedte a kezemet.

-       Mióta vagyok kiütve? - Fordultam felé.

-       Körülbelül 20 órája. - Felelte. Húsz órája? Átaludtam volna az egész napot? Akkor olyan éjfél körül járhat az idő, viszont továbbra sem tudom, hol vagyok…

-       Biztos rengeteg kérdésed van, úgyhogy szerintem üljünk le. - Szólalt meg a szőke, majd helyet foglalt az egyik széken. Társa követte példáját, végül kissé vonakodva, de én is leültem. Mindketten némán meredtek rám, amitől eléggé megilletődtem, így lesütöttem a szemem.

-       Nyugodtan kérdezz, válaszolunk! - Mondta a fekete. - Mi a kedvenc színünk, hova jártunk iskolába…

-       Engem csak az érdekelne, hogy kik vagytok, és miért raboltatok el? - Vágtam a szavába.

-       Én Jack vagyok. - Mutatkozott be a szőke hajú. - Ő pedig…

-       Chase. - Vágta rá a másik. Jack kérdőn nézett a társára, aki meglehetősen zavarba jött. Fogalmam sincs, mi játszódott le most köztük, nem tudtam kiolvasni a tekintetükből, min akadtak fent ennyire.
    Megköszörültem a torkomat, mielőtt mentálisan öldökölni kezdik egymást.

-       A második kérdésre is szeretnék választ kapni. - Jack levette szemét Chase-ről, és rám pillantott. Az asztalon átcsúsztatta nekem az újságot, amit korábban olvasott. A címlapján én szerepeltem.

-       Ez én vagyok… - Jelentettem ki.

-       Örülök, hogy jó embert sikerült elhoznunk. - Szólalt meg Chase.

-       Fogd be! - Mordult rá a másik srác. - Igen, ez te vagy. Kellesz nekünk, Juliette.

-       Miért pont én? - Vontam fel a szemöldököm. - Tartottatok valami válogatót, hogy melyik címlaplányt raboljátok el?

-       Nem, szó sincs erről. - Ráztam meg fejét Jack, majd áthajolt az asztalon, ujjával pedig a képemre bökött. - A nyakláncodról szeretnénk beszélni veled. - Közelebb húztam a magazint, hogy jobban szemügyre vehessem az említett tárgyat. A fénykép egy két évvel ezelőtti fotózáson készült rólam, a Seventeen nevű lap egyik cikkéhez, de most egy számomra érthetetlen nyelvű újság elején díszelgett. A nyakamban lévő ékszerre még csak nem is emlékeztem, rengeteg kagylóból állt, tökéletes kiegészítője volt a ruhámnak.

-       Mi van vele? - Érdeklődtem.

-       Szükségünk lenne rá. - Felelt a fiú. - Reménykedtünk benne, hogy nekünk adod.

-       Szívesen nektek adnám, ha ez lenne szabadulásom kulcsa, de sajnos fogalmam sincs, hol van. -  Vallottam be. - Csak arra a fotózásra kaptam meg, utána vissza is adtam. Ezért raboltatok el? Hogy odaadjam? Ha leültünk volna megbeszélni, és nálam lenne, odaadtam volna. Miért kellett ez a körítés?

-       Valamivel fel kell dobni az unalmas hétköznapjainkat. - Ásított egyet Chase, miközben a székével egyensúlyozott. Jack lökött rajta egyet, ezáltal a bútor lábai kicsúsztak alóla, a srác pedig a földön kötött ki. Nehezemre esett elfojtani a nevetést, próbáltam komoly maradni, mert - a hülyéskedés ellenére - a fiúk eléggé letörtek a hír hallatán.

-      Ne haragudjatok, de nem tudok segíteni. - Húztam el a számat, és megkíséreltem felállni, ám a földön fekvő srác elkapta a lábam.

-       Hékás, ki mondta, hogy elmehetsz? - Nézett fel rám. - Még nem végeztünk.

-       De hát én elmondtam mindent, amit tudtam, úgyhogy engedjetek el! - Rántottam ki a lábamat a kezéből, de Jack mögöttem termett, és hátraszorította a karom.

-       Előbb még beszélnünk kell a főnökkel. - Mondta. - Két lehetőséged van: vagy felmész, és alszol még egy picit, vagy idelent maradsz. Nézhetsz tévét, hallgathatsz zenét, feltéve, ha a kanapéhoz kötözhetünk. Te választasz.

-       Kötözzetek meg! - Forgattam a szemeimet. Hátha a hírekben megemlítik, hogy eltűntem…

Undercover

| Jack |

November 7, 01:27 - Franciaország, Ferney-Voltaire külvárosa

Miután Juliette-t biztonságosan elhelyeztük a nappaliban, Wyatt-el kivonultunk a konyhába. A srác magunkra zárta az ajtót, hogy a lány véletlenül se hallhasson semmit a beszélgetésből. Mikor társam megfordult, karba tett kezekkel álltam előtte.

-       Esetleg megmagyarázhatnád, kedves Chase… - Utaltam arra, hogy még a Julie-vel való beszélgetésünk elején nem a saját nevén mutatkozott be.

-       Figyelj, valamit nem mondtam el neked, és ígérem, beavatlak a részletekbe, amint eljön az ideje. Kérlek, bízz meg bennem, jobb, ha te sem tudod, és a lány sem. - Könyörög nekem? Ezt a napot is megértük…

-       Rendben van, bízok benned. - Mondtam, mire megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Most viszont ki kéne találni, hogy mégis mi a francot csináljunk. Azt mondtuk K-nak, hogy a lánynál van az ékszer, ezért kellett elrabolni, de ha nem tud segíteni, mit tegyünk?

-       Lehet, hogy be kéne avatni őt is? - Kérdezte Wyatt. - Mármint Juliette-t.

-       Előbb K-val közöljük mi a helyzet, talán ő okosabb nálunk… - Nyeltem egy nagyot. Nem szeretek beszélni vele, de nincs más választásunk. Tudni fogja, hogy gond van, ha mi keressük, hisz’ rendszerint ő hív bennünket, ha szüksége van ránk.
    Társam elővett egy adó-vevőt a táskájából, és felhúzta az antennáját. Egy mély, recsegő hang szólt a készülékbe:

-       McKenzie, Tressler! Mit akarnak?

-       Van egy kis gondunk… - Felelte Wyatt, ám nem érkezett válasz, így mesélni kezdte a történteket. - Az van, hogy megszereztük a lányt, de nem tudja, hol van a nyaklánc, hiszen csak egy fotózásra kapta meg az ékszert.

-       Akkor keressétek meg! Vigyétek magatokkal, és szerezzétek meg nekem! Tudjátok mi lesz a következménye? Emlékeztek, mi történt Anthony-val?

-       Igen. - Harapott bele alsó ajkába a srác, és rám pillantott. Pontosan ugyanarra gondoltunk.

-       Ketyeg az óra, fiúk… - Mondta, majd a vonal megszakadt. A kezemet végighúztam a tarkómon, ahol egy ponton a bőröm alatt kidudorodott valami. Eszembe jutott régi barátunk, akivel ez a kis valami végzett.

-       Akkor azt hiszem, beavathatjuk… - Zökkentett ki gondolataimból Wyatt, ugyan kellett néhány másodperc, mire felfogtam, mit mondott, de végül zavartan bólintottam. - És te mondd meg neki. - „Miért pont én?” - akartam kérdezni, ám arra jutottam, hogy nincs értelme erről faggatni, mert nem fogja elmondani. Amióta elhoztuk ezt a csajt, nagyon kerüli, igyekszik minél kevesebbet beszélni vele, így minden Juliette-el kapcsolatos dolog rám marad.
    Elindultam az ajtó felé, és amikor kinyitottam, a foglyunk úgy dőlt be a konyhába, akár egy babzsák. Kérdőn néztem társamra, aki közelebb jött hozzánk. Julie némán bámulta a padlót, végtagjai továbbra is meg voltak kötözve, de a jelek szerint a kanapéról sikerült eloldoznia magát. Vajon mennyi ideje hallgatózhatott?

-       Elejtettél valamit? - Guggolt le mellé Wyatt, mire a lány felnézett.

-       Nem vagy vicces, remélem tudod. - Sziszegte, én pedig lehajoltam, hogy segítsek barátomnak kioldozni őt. Megfogtam a kezét, és felhúztam.

-       Mennyit hallottál? - Érdeklődtem, miközben leporolta ruháját.

-       Semmit. - Felelte. - Pont akkor estem neki az ajtónak, amikor kinyitottad. - Sóhajtott egy nagyot. Láttam rajta, hogy fáradt, hiába aludt majdnem egy teljes napot, mi viszont alig hunytuk le a szemünket. Miután sikerült észrevétlenül kicsempésznünk a château-ból, elhoztuk ebbe a kis apartmanba. Fent lefektettük, aztán azt próbáltuk kiokoskodni, mit is mondjunk neki, ha felébred, majd óránként váltottuk egymást az ajtaja előtt, míg a másik továbbra is a nyaklánc után kutatott.

-       Figyelj, beszélnünk kell. - Nyeltem egy nagyot, Juliette pedig elhúzta a száját. Kitessékeltem a konyhából, ám az előszobából visszapillantottam Wyatt-re, aki még mindig a földön guggolt, és elmélyedt gondolataiban. A nappaliban leültettem a kanapéra, én meg helyet foglaltam a kis asztalkán, ami ott állt előtte.

-       Nem engedhettek el, ugye? - Hajtotta hátra fejét.

-       Julie, szükségünk van a segítségedre. - Kezdtem bele. - Tudod, nem olyan egyszerű a helyzet. Úgyhogy arra jutottunk, beavatunk a dolgokba, talán akkor együttműködőbb leszel.

-       Rendben… - Suttogta, majd rám emelte barna íriszét.

-       Minden pár hónapja kezdődött, amikor megismertem W… Chase-t. Ezt a megismerkedést ne úgy képzeld el, hogy összefutottunk az utcán, aztán összebarátkoztunk egy kávé mellett. Egy nap, mikor felébredtem, meg voltam kötözve, és egy pincében feküdtem a mocsokba, Chase-el, meg egy másik sráccal, akit Anthony-nak hívtak. Kiderült, hogy ők sem tudnak többet nálam, egyiküket éppen a nászútján rabolták el, a másik meg éppen WC-papírt vásárolt Halloween-ra. Találd ki, melyik volt Chase… - A lány halkan felnevetett. - Ezek után valamelyik nap bedobtak nekünk egy papírt, amin az állt: „Vagy engedelmeskedtek, vagy végetek.” - Mi ekkor még nem sejtettünk semmit, és Anthony volt, aki felszólalt. A szemünk láttára halt meg, ugyanis ez idő alatt, amíg eszméletlenek voltunk, beültettek egy mikrocsipet a nyakunkba, pontosan oda, ahol a gerincvelői idegek befutnak az agyba. Ha aktiválják a műszert, addig kapod az elektromos áramot az agyadba, amíg meg nem halsz. - Juliette szemében összeszöktek a könnyek. Ezt a történetet még soha nem meséltük el senkinek, nem is volt nagyon lehetőségünk kapcsolatot létesíteni más emberekkel, ugyanis Wyatt-el nem akarunk arra a sorsra jutni, amire a barátunk. - A főnökünk… - Folytattam. - Nem találkoztunk vele, a nevét sem tudjuk, de K-nak nevezi magát, így mi is ezen a nevén kezdtük szólítani. Ő keresi megszállottan azt a nyakláncot, eleinte azt hittük, hogy az értéke miatt, ugyanis az ékszer 70 millió dollárt ér. Egyszer Chase rákérdezett, de nem tudtuk meg, ráadásul meg is kapta a büntetését, amiért kérdezni mert. Szeretnénk elengedni Julie, de muszáj segítened nekünk! Megkeressük azt az embert, akitől kaptad a nyakláncot, és aztán szabadon engedünk, ezt megígérem neked! - A lány pár másodpercig meredten bámult maga elé. Az elmúlt két napban teljesen felfordult az élete, nehéz lehet feldolgozni, hogy elrabolta két ismeretlen, akik egy harmadik embernek engedelmeskednek, és úgy játszik velük, mint két marionett bábuval.

-       Rendben… - Szólalt meg hirtelen. - Segítek nektek!

-       Ez az! - Hallottuk Wyatt hangját a konyhából, aki eddig valószínűleg feszülten hallgatózott.

-       Előjöhetsz… - Kiabáltam ki neki, a srác pedig egy pillanat alatt ott termett. - Hová vezet első utunk? - Kérdezte vigyorogva foglyunktól, aki sóhajtott egy hatalmasat.

-       Boston-ba…

Prológus

Szép szombatot kívánok minden erre tévedőnek! :)

Íme ez lenne itt az új blogom, melyet igyekszem teljes egészében végig írni nektek! A kinézet még nem végleges, de szerettem volna ma publikálni, mert pontosan egy éve távoztam a bloggerek közül, és úgy gondoltam ez az időpont tökéletesen megfelel a visszatérésre.

Várom a véleményeket, mit gondoltok az új szereplőinkről, vagy a történetről? :) Igyekszem a következő fejezettel (és természetesen mindig akkor kezdek bele egy blogba, amikor tele vagyok vizsgákkal, fellépésekkel, de igyekszem időt szorítani!) ;)

Jó olvasást mindenkinek!

Anna Love

Echelon

| Wyatt |

November 4, 15:34 - Magyarország, Budapest

A Nap erőtlen sugarait aligha lehetett melegnek nevezni; a hideg rázott, ahogy felnéztem az előttem magasodó épületre. Bár ki tudja, lehet a látványától borzongtam meg. Mindig is érdekelt az építészet, így nagy áhítattal meredtem az előttem álló műremekre.
     A márványkorlátnak támaszkodva merengtem, miközben alattam pár sárga sisakos munkás sürgött-forgott. A kiírás szerint - melyet menet közben láttam - jelenleg az egykori Budai Vár feltárásával foglalatoskodtak: egy része már a látogatók számára is elérhető, itt egy múzeumot rendeztek be, míg a másik felén továbbra is folynak a munkálatok.

Összehúztam magamon a kabátot, hisz’ november lévén errefelé már hűvös idő van. Az órám ekkor csipogni kezdett, ezzel jelezve, ideje indulni. De még mielőtt tovább mentem volna, előhalásztam hátizsákomból egy adó-vevőt, és kihúztam az antennáját.

-       Jack, hallasz? - Szóltam bele.

-       Igen, végeztem, találkozunk a kijáratnál! - Hangzott a felelet, bár kissé recsegett a srác hangja, de így is tisztán értettem, mit mond.

Megfordultam, és végig siettem az emelvényen, ahol több turistába botlottam. Megállapítottam, hogy nekem is így kéne viselkednem, hiszen életemben először vagyok ebben az országban, fotóznom kéne az épületeket, pózolnom az őrökkel, akik egész nap a köztársasági elnök háza körül ácsorognak. Ehelyett egy szakadt térképpel a kezemben szaladgálok össze-vissza, keresve a labirintus kijáratát.

Pár utcával lejjebb meg is találtam az útvesztő végét, ami előtt egyetlen ember álldogált. A srác a kezében tartott papírlapot tanulmányozta, amíg rám várt. Mikor odaértem, felém nyújtotta a papírt, viszont egy szót sem értettem belőle, ugyanis magyarul volt, én pedig nem beszélek azon a nyelven.
     Észrevettem, hogy a mellettük lévő ajtó ki van támasztva, Jack ügyelt rá, hogy minden pontosan a terv szerint legyen. Eleinte az volt megbeszélve, hogy én megyek be a könyvtárba lemásolni a dokumentumokat, de közbe jött egy ügy, amit nem tudtam társamra bízni, így nekem kellett lerendeznem. Ezek után a fiú végig jött a labirintuson, hogy engem beengedhessen a hátsó bejáratnál. Felmértem a terepet, ügyelve arra, hogy senki se követhessen minket, majd beléptük az alagútba.

Ahogy Jack behúzta az ajtót, odabent már csak a lámpások gyér fénye világította meg a helyiséget. Táskámból előhalásztam egy zseblámpát, hogy jobban szemügyre vehessem az útvesztő folyosóit. A fiú megállt mellettem, kezében egy térképpel.

-       Erre… - Mutatott a bal oldalt lévő járat felé, én pedig követtem.

Nem sokat kellett sétálnunk, pár perccel később egy zsákutcában találtuk magunkat, aminek végében egy szökőkút állt. A víz csobogását már messziről hallani lehetett, így tudtuk, nagyon is jó irányba haladunk. Ma már jártunk itt egyszer…

Kétfelé váltunk, én a bal sarok felé indultam, míg társam jobbra ment. Megálltam az angyalszobrocska mellett, amely a szökőkút oldalán helyezkedett el, és kivettem a zsebemből egy apró kulcsot, melyet a kis figura hasába helyeztem, aztán fordítottam rajta kettőt. Miután elforgattam, egy kattanás csendült fel, ezért fejemet Jack irányába kaptam, aki vállát a falhoz szorítva lökött egyet a sarokban lévő rejtett ajtón, majd eltűnt a falban keletkezett résben. Gyorsan kihúztam a kulcsot a zárból, és én is utána siettem, mielőtt bezáródott volna a bejárat. Éppen csak beértem, mikor a kődarab már vissza is csúszott a helyére.

Végig néztem a szobán, ami leginkább egy kínzókamrára hasonlított. Az asztalon különféle lőfegyverek, a mellette lévő vitrinben pedig rengetegféle vágó-, és szúróeszköz helyezkedett el; mellette pedig a kinti szökőkúthoz hasonló medenceszerűségben csobogott a víz. A bejárattal szemben a kőplafonról láncok, s bilincsek lógtak le: ezek egyikén volt is valaki.

Jack éppen a férfi kezéről hámozta le az egyik karperecet, majd mikor szabaddá tette, lehúzta fejéről a zsákot, ami eddig rajta volt. A srác neki lökte a falnak a férfit, aki köhögve rogyott a földre. A szeme alatt egy lila folt éktelenkedett, szája széle véres volt.

-       Itt van… - Nyomta a haldokló férfi kezébe a papírt a fiú. - Ha végre hajlandó lenne együtt működni, talán nem kerül oda vissza… - Remegő kézzel emelte fel a lapot. Szeretett volna megszólalni, de alig jött ki hang a torkából.

-       Mire kell ez maguknak? - Préselte ki magából a szavakat.

-       Nem nekünk kell… - Léptem melléjük. - Elmondja, hogy mi áll rajta, vagy sem? - Sóhajtott egy hatalmasat, aztán belekezdett:

-       Körülbelül a XII. században a mai Balaton mellett található Polgárdi szőlőhegyén élt egy Seuso nevű gazdag római polgár, aki valószínűleg a római hadsereg magas rangú tisztje, helytartója lehetett. Egy barbár betörés alkalmával fontos kincseit egy ládába rejtette, s azt egy ott húzódó kereskedelmi út mellett ásta el. Ezeket később, az 1970-es években egy leszerelés előtt álló katona megtalálta, és 15 évvel később egy New York-i aukciós házban kezdte árusítani. Ám pár évvel később holtan találták a férfit, állítólag felakasztotta magát egy barátjának pincéjében. Két évvel később egy angol Lord megbízott egy ügyvédirodát, hogy keressék meg neki a kincseket, de a tizenöt darab kincsből csak tizennégyet találtak meg. A katona feljegyzései szerint 4 aranytál, 3 ezüstkancsó, 7 ezüstkarkötő, valamint egy arany nyaklánc volt a ládában, amelyet ő talált meg. Azóta is keresik az ékszert, melynek mai értéke körülbelül 70 millió dollár.

A felolvasás végére a férfi már alig kapott levegőt, így kissé megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mikor végzett. Visszaadta Jack-nek a papírt, aki megfordította. A hátoldalán egy fénykép szerepelt, melyet valószínűleg a katona készíthetett, hisz’ az összes Seuso-kincs rajta volt.
    Átvettem tőle a lapot, hogy jobban szemügyre vehessem a keresendő tárgyat. A fekete-fehér képen lévő nyaklánc kis kagylókból állt, melyek négy sorban helyezkedtek el egymás mellett, a legalsó sor közepén viszont egy jóval nagyobb kagyló foglalt helyet. Egészen más volt, mint a többi kincs, hiszen - a karkötő kivételével - mindegyik valamiféle edény volt. A nyakéket elnézve pedig nem tudtam rájönni, miért van szüksége erre K-nak…

-       Hahó, Föld hívja Wyatt-et! - Bökött oldalba Jack, mire felocsúdtam gondolataimból. - Nos?

-       Ötletem sincs, mihez kezdjünk. - Vallottam be, némi hatásszünet után.

-       Talán elengedhetnének… - Javasolta társaságunk harmadik tagja, miközben a falhoz simulva megkísérelt felállni, de társam fogta, és kirúgta a lábát, így tehetetlenül terült el a földön.

Vettem egy mély lélegzetet, továbbra is azon morfondírozva, mi legyen a következő lépés. Próbáltam összeszedni az eddigi információkat, ám egyszerűen képtelen voltam gondolkodni.

-       Engedjük el… - Legyintettem az emberünk felé. - Megtette, amit kellett, már nincs rá szükségünk.

Kijelentésemre Jack dühös pillantást vetett a fickóra, végül biccentett egyet. A férfi boldogan pattant fel, és kislányos lelkesedéssel indult meg a kamra végében lévő kút felé, hogy megmosakodhasson.

Amíg rá várunk, barátom karba tett kezekkel támasztotta a falat. Szőke haja már olyan hosszú volt, hogy a szemébe lógott, így mialatt a pasit figyelte, többször tűrte füle mögé a zavaró tincseket. Nem igazán adott a külsejére, szinte mindig ugyanazokat a ruhákat viselte, öltözéke pedig leginkább egy most szabadult sorozatgyilkoséra hasonlított (és akkor nem is járunk messze az igazságtól). Mindehhez társul agresszív, csapodár természete, és arrogáns beszólásaival nem éppen a lányok kedvence. Ilyenkor kérdezi mindenki, hogy miért is állok szóba ezzel a sráccal, aki tökéletesen ellentétben áll velem? Ugyanis, Wyatt McKenzie mindig ad a külsejére, próbál kedves lenni mindenkivel, kordában tartja érzelmeit, és ha valami nem úgy sül el, ahogy ő akarja, nem kezd el ötéves módjára csapkodni a plüssmacijával. Valamint szeret magáról E/3-ban beszélni. Olyanok vagyunk, mint Jonathan Herondale és Jonathan C. Morgenstern. Angyal és démon, akik tökéletesen kiegészítik egymást.

Amint a férfi befejezte a tisztálkodást, kapott két ragtapaszt a sebeire, aztán hagytuk elmenni. Nem sokkal később mi is elhagytuk a labirintust, addigra odakint már egészen besötétedett. A lámpák által megvilágított macskaköves úton ballagtunk fel a várba, útközben nem is nagyon beszélgettünk. A busz éppen akkor hajtott el mellettünk, amikor megérkeztünk a Dísz térre, s mivel ilyenkor már viszonylag ritkán járnak a buszok, kénytelenek voltunk elfoglalni magunkat 20 percre. Eleinte csak unottan üldögéltünk a megállóba (körülbelül 3 percig), végül Jack javaslatára sétálni indultunk.

Valamiféle rendezvény lehetett, ugyanis hangos zene, és emberek kiabálása töltötte be a környéket. Rajtunk kívül egy-két egyén lézengett csak a sikló körül. Jobbra tőlünk egy hatalmas, díszes kapu állt, minek túl oldalán hatalmas buli volt, az ideiglenes színpadon éppen egy rock zenekar zúzott, a tömeg pedig őrjöngve tapsolt, és füttyögött. Jack kicsit belefeledkezett a zenébe, ő továbbra is az előadást figyelte, én viszont kicsit közelebb sétáltam. Pont egy újságosbódé mellett álltam meg, ahol az eladó unottan lapozgatott egy magazint. Csak egy pillanatra néztem oda, de valami így is szemet szúrt.

Közelebb léptem a standhoz, és leemeltem az egyik újságot az emelvényről. A címlapján egy barna hajú lány szerepelt, piros ruhája egészen egybeolvadt a borító színével. A nyakában egy nyaklánc lógott…

Cover Girl Pt. I

| Juliette |

November 5, 22:40 - Franciaország, Ferney-Voltaire

-       Tudod, ez tényleg nagyon érdekes, egyszer muszáj élőben látnod… - Fejezte be mondókáját Sébastien.

-       Feltétlenül. - Feleltem kissé szarkasztikusan, bár a srácnak egyáltalán nem tűnt fel, ezt pedig annak titulálom, hogy már nincs teljesen magánál. Tegyük hozzá, másfél üveg pezsgő után én sem venném észre, ha valaki egy gúnyos megjegyzéssel rendezne le. Valószínűleg érdekes dolgokról mesélt, ám jelenleg engem egy cseppet sem kötött le. Bírom a fiút, de egy idő után nagyon idegesítő tud lenni, főleg amikor részeg.

Megittam az utolsó korty bort a poharamból, majd felálltam az asztaltól. Körülöttünk mindenki békésen beszélgetett vacsora partnereivel, néhányan a táncparketten kellették magukat, s volt, aki a svédasztal mellett foglalt helyet, hogy belekóstolhasson az összes ételbe. Be kell látnom, ez a parti elég unalmas. Kicsit másra számítottam, mikor rábólintottam a meghívásra, ámbár így utólag belegondolva, mit is vártam, ha egy ilyen elkelő helyre hívtak meg, hiszen a château-ba egyszerű emberek nem jöhetnek be. Úgy gondolom, én is csak azért lettem meghívva, mert az elmúlt egy év volt pályafutásom legsikeresebb éve. Modellként elég sok felkérést kaptam, legutóbb egy híres amerikai magazinban szerepeltem, ezáltal bekerültem olyan befolyásos francia szupermodellek közé, mint Jennifer Lamarqui, vagy Noeme Lenoir. S lehet, hogy ezek a nevek nem sok embernek mondanak valamit, de mikor még 15 évesen modellkedni kezdtem, ők voltak a legnagyobb példaképeim, és közel tíz év alatt sikerült elérnem arra a szintre, amin akkor ők voltak.

A földszintre érve véletlenül ismerősökbe futottam.

-       Juliett-kém! - Ölelt át szorosan barátnőm. A kicsinyítő képzős megszólítást eleinte nem értettem, de miután eleresztett, megláttam, hogy nincs egyedül. Két jó kiállású fiatalember követte Adélaide-t, úgyhogy érthetővé vált számomra, mi ez a nagy kebelbarátság.

-       Milyen udvariatlan vagyok, be sem mutattam a fiúkat! - Nevetett, illetve nem tudom, minek nevezzem azt a hangot, amit kiadott magából, úgy sejtem benne is lehet pár pohár ital. - Ő itt Baptiste, ő pedig Claude.

Az utóbbi mellém lépett, majd gyengéden kezet csókolt, bár senki sem nyújtott neki kezet. A másik srác csak biccentett nekem, hiszen nem igazán tudott a közelembe férkőzni, mert barátnőm egy pillanatra sem eresztette el.
    A lány meglátott egy pincért, kezében egy üveg borral, így mivel magával rángatta Baptiste-t, kettesben maradtunk Claude-al.

-       Szeretnék gratulálni a kisasszonynak a csodálatos címlapfotóért! - Törte meg a hirtelen beállt csendet a srác.

-       Köszönöm… - Mosolyogtam kínosan, viszont a fiú nem vette, hogy nincs kedvem beszélgetni.

-       Igazán különleges lány vagy! Hálás lehetek Adélaide-nak, amiért bemutatott téged.

-       Köszönöm… - Feleltem ismét, közben érzékeltetni próbáltam, hogy szeretnék véget vetni a beszélgetésnek.

-       Lenne kedved meginni valamit?

-       Már így is túl sokat ittam, nekem megárt a sok ital…- Vontam meg a vállam.

-       Na, gyere már! - Fogta meg a kezem, és a lépcső felé kezdett rángatni. Próbáltam kibontakozni szorításából, de túl erősen szorította a csuklómat. Már azt hihette, megadtam magam, ám amikor az utolsó lépcsőfoknál jártunk, megrántottam a karomat, ezáltal sikerült megszabadulnom tőle, csak sajnos valaki éppen akkor haladt volna el mellettük, így nekicsapódtam, és mindketten a földön kötöttünk ki.

-       Úristen, jól vagy? - Kérdezte a fiú, akit szó szerint ledöntöttem a lábáról.

-       Persze, persze, ne haragudj! - Kértem bocsánatot. A srác elmosolyodott, majd felsegített a földről. Barna szemei csak úgy csillogtak, volt valami nagyon ismerős benne. Zavartan beletúrt fekete hajába, aztán legyintett. Eközben Claude is megérkezett.

-       Jól vagy, Julie? Annyira sajnálom… - Mivel félig háttal álltam neki, nem láthatta unott szemforgatásom, a másik fiú pedig elfojtott egy kacajt, és felém nyújtotta a kezét.

-       Szabad lesz? - Kacsintott, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-       Ezer örömmel… - Karoltam belé, így aztán otthagytuk az értetlenkedő Claude-t.

Amikor leértünk a lépcső aljára, a srác megtorpant.

-       További jó bulizást… és vigyázz ezekkel a bénákkal! - Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mi volt ez az egész, de a srác addigra köddé vált. Nagyon rendes volt tőle, hogy megszabadított attól a bénától, ahogy ő fogalmazott.

Az utam a ruhatár felé vezetett, ahonnét kikértem a kabátomat. Szükségem volt egy kis friss levegőre, meg egy kis magányra is. A kertben csak egy-két ember lézengett, mivel az idő kissé csípős volt, ezért nagyrészük dohányos volt, akik csak egy szál cigaretta miatt vetemedtek rá, hogy kijöjjenek a hidegbe. Fiatalabb koromba én is behódoltam ennek a káros szenvedélynek, ám kénytelen voltam belátni, semmi szükségem arra, hogy kátránnyal mérgezzem a tüdőm, ráadásul nem szeretnék negyven évesen úgy kinézni, mint egy aszott szilva. Azóta mélységesen elítélem azokat, akik képesek pénzt fecsérelni ebbe a szemétbe, mert ha belegondolunk, egy húsz éves dohányos a cigire költött pénzéből akár egy helikoptert is vehetne. Bennem pedig kialakult egy olyan erős ellenállás, hogy már a szagától is rosszul leszek, ezért próbáltam minél messzebbre elkerülni őket.

Az egyik fa alatt találtam egy padot, amin helyet foglaltam, ezzel megkockáztatva egy jó kis felfázást. Összehúztam magamon a kis kabátkát, hátha az valamennyire melegen tud tartani, de pár perc alatt teljesen átfagytam. Mégis jó érzés volt idekint lenni a szabadban, a több órás ücsörgés után. Már teljesen sötét volt, a lámpák világították be a kertet, az emberek, akik eddig kint voltak, szépen lassan elindultak befelé, már szinte egyedül maradtam, mikor valaki megszólított:

-       Elnézést, Ön Juliette Poésy? - Kérdezte, mire megfordultam. Egy magas, szőke hajú fiú állt mögöttem. Világoskék öltönye világított a sötétben, ujjain rengeteg gyűrű díszelgett, és egy fekete napszemüveget viselt. Az utóbbit nem igazán értettem, mert a Nap nem igazán szokott éjjel sütni, de ráhagytam.

-       Én vagyok. - Álltam fel a padról, amit így utólag megbántam, hiszen a fiú mellett egészen aprónak éreztem magam, még magas sarkúban is.

-       Telefonon keresik Önt… - Ki kereshet engem éjfélkor?
    Miközben ezen gondolkodtam, követni kezdtem a srácot. Ahogy bementünk a házba, megborzongtam, de jól esett a meleg. Amikor beléptünk, Claude még mindig a lépcső tetején állt, s meglepetten konstatálta, hogy már egy másik srác társaságát élvezem. Mondjuk, ez nem nevezhető annak, a fiú valószínűleg egy szervező lehetett, és csak a telefonhoz vezetett el.

Olyan helyen jártunk, ahol az előtt még nem voltam. Megálltunk egy lift előtt, amiből éppen akkor szállt ki pár pincér. Fogalmam sincs, miért van a telefon a pincében, mert a felvonó lefelé indult meg, miután az ajtó bezáródott mögöttünk. Néztem, ahogy haladunk lefelé: földszint, -1, -2, a lift pedig hirtelen megállt. Ekkor egy kéz tapadt a számra, ami miatt próbáltam felsikítani, de a hangomat tompította a fiú tenyere. Hiába fickándoztam, olyan erősen magához szorított, hogy nem tudtam mozdulni.

-       Hölgyem, magát most el fogjuk rabolni… - Suttogta a fülembe, az ajtó pedig kinyílt. A túloldalon egy ismerős arc fogadott bennünket. Barna szemű megmentőm elvigyorodott, mikor meglátott, az én tekintetem meg a kezében lévő zsákra vándorolt. Amint közelebb lépett, sikítozni kezdtem, de a szőke hajú nem eresztett. Társa gyengéden a vállamra helyezte kezét, szájáról pedig két szót tudtam leolvasni:

-       Ne félj! - Tátogta, aztán mindent beborított a sötétség.