Prológus

Szép szombatot kívánok minden erre tévedőnek! :)

Íme ez lenne itt az új blogom, melyet igyekszem teljes egészében végig írni nektek! A kinézet még nem végleges, de szerettem volna ma publikálni, mert pontosan egy éve távoztam a bloggerek közül, és úgy gondoltam ez az időpont tökéletesen megfelel a visszatérésre.

Várom a véleményeket, mit gondoltok az új szereplőinkről, vagy a történetről? :) Igyekszem a következő fejezettel (és természetesen mindig akkor kezdek bele egy blogba, amikor tele vagyok vizsgákkal, fellépésekkel, de igyekszem időt szorítani!) ;)

Jó olvasást mindenkinek!

Anna Love

Echelon

| Wyatt |

November 4, 15:34 - Magyarország, Budapest

A Nap erőtlen sugarait aligha lehetett melegnek nevezni; a hideg rázott, ahogy felnéztem az előttem magasodó épületre. Bár ki tudja, lehet a látványától borzongtam meg. Mindig is érdekelt az építészet, így nagy áhítattal meredtem az előttem álló műremekre.
     A márványkorlátnak támaszkodva merengtem, miközben alattam pár sárga sisakos munkás sürgött-forgott. A kiírás szerint - melyet menet közben láttam - jelenleg az egykori Budai Vár feltárásával foglalatoskodtak: egy része már a látogatók számára is elérhető, itt egy múzeumot rendeztek be, míg a másik felén továbbra is folynak a munkálatok.

Összehúztam magamon a kabátot, hisz’ november lévén errefelé már hűvös idő van. Az órám ekkor csipogni kezdett, ezzel jelezve, ideje indulni. De még mielőtt tovább mentem volna, előhalásztam hátizsákomból egy adó-vevőt, és kihúztam az antennáját.

-       Jack, hallasz? - Szóltam bele.

-       Igen, végeztem, találkozunk a kijáratnál! - Hangzott a felelet, bár kissé recsegett a srác hangja, de így is tisztán értettem, mit mond.

Megfordultam, és végig siettem az emelvényen, ahol több turistába botlottam. Megállapítottam, hogy nekem is így kéne viselkednem, hiszen életemben először vagyok ebben az országban, fotóznom kéne az épületeket, pózolnom az őrökkel, akik egész nap a köztársasági elnök háza körül ácsorognak. Ehelyett egy szakadt térképpel a kezemben szaladgálok össze-vissza, keresve a labirintus kijáratát.

Pár utcával lejjebb meg is találtam az útvesztő végét, ami előtt egyetlen ember álldogált. A srác a kezében tartott papírlapot tanulmányozta, amíg rám várt. Mikor odaértem, felém nyújtotta a papírt, viszont egy szót sem értettem belőle, ugyanis magyarul volt, én pedig nem beszélek azon a nyelven.
     Észrevettem, hogy a mellettük lévő ajtó ki van támasztva, Jack ügyelt rá, hogy minden pontosan a terv szerint legyen. Eleinte az volt megbeszélve, hogy én megyek be a könyvtárba lemásolni a dokumentumokat, de közbe jött egy ügy, amit nem tudtam társamra bízni, így nekem kellett lerendeznem. Ezek után a fiú végig jött a labirintuson, hogy engem beengedhessen a hátsó bejáratnál. Felmértem a terepet, ügyelve arra, hogy senki se követhessen minket, majd beléptük az alagútba.

Ahogy Jack behúzta az ajtót, odabent már csak a lámpások gyér fénye világította meg a helyiséget. Táskámból előhalásztam egy zseblámpát, hogy jobban szemügyre vehessem az útvesztő folyosóit. A fiú megállt mellettem, kezében egy térképpel.

-       Erre… - Mutatott a bal oldalt lévő járat felé, én pedig követtem.

Nem sokat kellett sétálnunk, pár perccel később egy zsákutcában találtuk magunkat, aminek végében egy szökőkút állt. A víz csobogását már messziről hallani lehetett, így tudtuk, nagyon is jó irányba haladunk. Ma már jártunk itt egyszer…

Kétfelé váltunk, én a bal sarok felé indultam, míg társam jobbra ment. Megálltam az angyalszobrocska mellett, amely a szökőkút oldalán helyezkedett el, és kivettem a zsebemből egy apró kulcsot, melyet a kis figura hasába helyeztem, aztán fordítottam rajta kettőt. Miután elforgattam, egy kattanás csendült fel, ezért fejemet Jack irányába kaptam, aki vállát a falhoz szorítva lökött egyet a sarokban lévő rejtett ajtón, majd eltűnt a falban keletkezett résben. Gyorsan kihúztam a kulcsot a zárból, és én is utána siettem, mielőtt bezáródott volna a bejárat. Éppen csak beértem, mikor a kődarab már vissza is csúszott a helyére.

Végig néztem a szobán, ami leginkább egy kínzókamrára hasonlított. Az asztalon különféle lőfegyverek, a mellette lévő vitrinben pedig rengetegféle vágó-, és szúróeszköz helyezkedett el; mellette pedig a kinti szökőkúthoz hasonló medenceszerűségben csobogott a víz. A bejárattal szemben a kőplafonról láncok, s bilincsek lógtak le: ezek egyikén volt is valaki.

Jack éppen a férfi kezéről hámozta le az egyik karperecet, majd mikor szabaddá tette, lehúzta fejéről a zsákot, ami eddig rajta volt. A srác neki lökte a falnak a férfit, aki köhögve rogyott a földre. A szeme alatt egy lila folt éktelenkedett, szája széle véres volt.

-       Itt van… - Nyomta a haldokló férfi kezébe a papírt a fiú. - Ha végre hajlandó lenne együtt működni, talán nem kerül oda vissza… - Remegő kézzel emelte fel a lapot. Szeretett volna megszólalni, de alig jött ki hang a torkából.

-       Mire kell ez maguknak? - Préselte ki magából a szavakat.

-       Nem nekünk kell… - Léptem melléjük. - Elmondja, hogy mi áll rajta, vagy sem? - Sóhajtott egy hatalmasat, aztán belekezdett:

-       Körülbelül a XII. században a mai Balaton mellett található Polgárdi szőlőhegyén élt egy Seuso nevű gazdag római polgár, aki valószínűleg a római hadsereg magas rangú tisztje, helytartója lehetett. Egy barbár betörés alkalmával fontos kincseit egy ládába rejtette, s azt egy ott húzódó kereskedelmi út mellett ásta el. Ezeket később, az 1970-es években egy leszerelés előtt álló katona megtalálta, és 15 évvel később egy New York-i aukciós házban kezdte árusítani. Ám pár évvel később holtan találták a férfit, állítólag felakasztotta magát egy barátjának pincéjében. Két évvel később egy angol Lord megbízott egy ügyvédirodát, hogy keressék meg neki a kincseket, de a tizenöt darab kincsből csak tizennégyet találtak meg. A katona feljegyzései szerint 4 aranytál, 3 ezüstkancsó, 7 ezüstkarkötő, valamint egy arany nyaklánc volt a ládában, amelyet ő talált meg. Azóta is keresik az ékszert, melynek mai értéke körülbelül 70 millió dollár.

A felolvasás végére a férfi már alig kapott levegőt, így kissé megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, mikor végzett. Visszaadta Jack-nek a papírt, aki megfordította. A hátoldalán egy fénykép szerepelt, melyet valószínűleg a katona készíthetett, hisz’ az összes Seuso-kincs rajta volt.
    Átvettem tőle a lapot, hogy jobban szemügyre vehessem a keresendő tárgyat. A fekete-fehér képen lévő nyaklánc kis kagylókból állt, melyek négy sorban helyezkedtek el egymás mellett, a legalsó sor közepén viszont egy jóval nagyobb kagyló foglalt helyet. Egészen más volt, mint a többi kincs, hiszen - a karkötő kivételével - mindegyik valamiféle edény volt. A nyakéket elnézve pedig nem tudtam rájönni, miért van szüksége erre K-nak…

-       Hahó, Föld hívja Wyatt-et! - Bökött oldalba Jack, mire felocsúdtam gondolataimból. - Nos?

-       Ötletem sincs, mihez kezdjünk. - Vallottam be, némi hatásszünet után.

-       Talán elengedhetnének… - Javasolta társaságunk harmadik tagja, miközben a falhoz simulva megkísérelt felállni, de társam fogta, és kirúgta a lábát, így tehetetlenül terült el a földön.

Vettem egy mély lélegzetet, továbbra is azon morfondírozva, mi legyen a következő lépés. Próbáltam összeszedni az eddigi információkat, ám egyszerűen képtelen voltam gondolkodni.

-       Engedjük el… - Legyintettem az emberünk felé. - Megtette, amit kellett, már nincs rá szükségünk.

Kijelentésemre Jack dühös pillantást vetett a fickóra, végül biccentett egyet. A férfi boldogan pattant fel, és kislányos lelkesedéssel indult meg a kamra végében lévő kút felé, hogy megmosakodhasson.

Amíg rá várunk, barátom karba tett kezekkel támasztotta a falat. Szőke haja már olyan hosszú volt, hogy a szemébe lógott, így mialatt a pasit figyelte, többször tűrte füle mögé a zavaró tincseket. Nem igazán adott a külsejére, szinte mindig ugyanazokat a ruhákat viselte, öltözéke pedig leginkább egy most szabadult sorozatgyilkoséra hasonlított (és akkor nem is járunk messze az igazságtól). Mindehhez társul agresszív, csapodár természete, és arrogáns beszólásaival nem éppen a lányok kedvence. Ilyenkor kérdezi mindenki, hogy miért is állok szóba ezzel a sráccal, aki tökéletesen ellentétben áll velem? Ugyanis, Wyatt McKenzie mindig ad a külsejére, próbál kedves lenni mindenkivel, kordában tartja érzelmeit, és ha valami nem úgy sül el, ahogy ő akarja, nem kezd el ötéves módjára csapkodni a plüssmacijával. Valamint szeret magáról E/3-ban beszélni. Olyanok vagyunk, mint Jonathan Herondale és Jonathan C. Morgenstern. Angyal és démon, akik tökéletesen kiegészítik egymást.

Amint a férfi befejezte a tisztálkodást, kapott két ragtapaszt a sebeire, aztán hagytuk elmenni. Nem sokkal később mi is elhagytuk a labirintust, addigra odakint már egészen besötétedett. A lámpák által megvilágított macskaköves úton ballagtunk fel a várba, útközben nem is nagyon beszélgettünk. A busz éppen akkor hajtott el mellettünk, amikor megérkeztünk a Dísz térre, s mivel ilyenkor már viszonylag ritkán járnak a buszok, kénytelenek voltunk elfoglalni magunkat 20 percre. Eleinte csak unottan üldögéltünk a megállóba (körülbelül 3 percig), végül Jack javaslatára sétálni indultunk.

Valamiféle rendezvény lehetett, ugyanis hangos zene, és emberek kiabálása töltötte be a környéket. Rajtunk kívül egy-két egyén lézengett csak a sikló körül. Jobbra tőlünk egy hatalmas, díszes kapu állt, minek túl oldalán hatalmas buli volt, az ideiglenes színpadon éppen egy rock zenekar zúzott, a tömeg pedig őrjöngve tapsolt, és füttyögött. Jack kicsit belefeledkezett a zenébe, ő továbbra is az előadást figyelte, én viszont kicsit közelebb sétáltam. Pont egy újságosbódé mellett álltam meg, ahol az eladó unottan lapozgatott egy magazint. Csak egy pillanatra néztem oda, de valami így is szemet szúrt.

Közelebb léptem a standhoz, és leemeltem az egyik újságot az emelvényről. A címlapján egy barna hajú lány szerepelt, piros ruhája egészen egybeolvadt a borító színével. A nyakában egy nyaklánc lógott…

Cover Girl Pt. I

| Juliette |

November 5, 22:40 - Franciaország, Ferney-Voltaire

-       Tudod, ez tényleg nagyon érdekes, egyszer muszáj élőben látnod… - Fejezte be mondókáját Sébastien.

-       Feltétlenül. - Feleltem kissé szarkasztikusan, bár a srácnak egyáltalán nem tűnt fel, ezt pedig annak titulálom, hogy már nincs teljesen magánál. Tegyük hozzá, másfél üveg pezsgő után én sem venném észre, ha valaki egy gúnyos megjegyzéssel rendezne le. Valószínűleg érdekes dolgokról mesélt, ám jelenleg engem egy cseppet sem kötött le. Bírom a fiút, de egy idő után nagyon idegesítő tud lenni, főleg amikor részeg.

Megittam az utolsó korty bort a poharamból, majd felálltam az asztaltól. Körülöttünk mindenki békésen beszélgetett vacsora partnereivel, néhányan a táncparketten kellették magukat, s volt, aki a svédasztal mellett foglalt helyet, hogy belekóstolhasson az összes ételbe. Be kell látnom, ez a parti elég unalmas. Kicsit másra számítottam, mikor rábólintottam a meghívásra, ámbár így utólag belegondolva, mit is vártam, ha egy ilyen elkelő helyre hívtak meg, hiszen a château-ba egyszerű emberek nem jöhetnek be. Úgy gondolom, én is csak azért lettem meghívva, mert az elmúlt egy év volt pályafutásom legsikeresebb éve. Modellként elég sok felkérést kaptam, legutóbb egy híres amerikai magazinban szerepeltem, ezáltal bekerültem olyan befolyásos francia szupermodellek közé, mint Jennifer Lamarqui, vagy Noeme Lenoir. S lehet, hogy ezek a nevek nem sok embernek mondanak valamit, de mikor még 15 évesen modellkedni kezdtem, ők voltak a legnagyobb példaképeim, és közel tíz év alatt sikerült elérnem arra a szintre, amin akkor ők voltak.

A földszintre érve véletlenül ismerősökbe futottam.

-       Juliett-kém! - Ölelt át szorosan barátnőm. A kicsinyítő képzős megszólítást eleinte nem értettem, de miután eleresztett, megláttam, hogy nincs egyedül. Két jó kiállású fiatalember követte Adélaide-t, úgyhogy érthetővé vált számomra, mi ez a nagy kebelbarátság.

-       Milyen udvariatlan vagyok, be sem mutattam a fiúkat! - Nevetett, illetve nem tudom, minek nevezzem azt a hangot, amit kiadott magából, úgy sejtem benne is lehet pár pohár ital. - Ő itt Baptiste, ő pedig Claude.

Az utóbbi mellém lépett, majd gyengéden kezet csókolt, bár senki sem nyújtott neki kezet. A másik srác csak biccentett nekem, hiszen nem igazán tudott a közelembe férkőzni, mert barátnőm egy pillanatra sem eresztette el.
    A lány meglátott egy pincért, kezében egy üveg borral, így mivel magával rángatta Baptiste-t, kettesben maradtunk Claude-al.

-       Szeretnék gratulálni a kisasszonynak a csodálatos címlapfotóért! - Törte meg a hirtelen beállt csendet a srác.

-       Köszönöm… - Mosolyogtam kínosan, viszont a fiú nem vette, hogy nincs kedvem beszélgetni.

-       Igazán különleges lány vagy! Hálás lehetek Adélaide-nak, amiért bemutatott téged.

-       Köszönöm… - Feleltem ismét, közben érzékeltetni próbáltam, hogy szeretnék véget vetni a beszélgetésnek.

-       Lenne kedved meginni valamit?

-       Már így is túl sokat ittam, nekem megárt a sok ital…- Vontam meg a vállam.

-       Na, gyere már! - Fogta meg a kezem, és a lépcső felé kezdett rángatni. Próbáltam kibontakozni szorításából, de túl erősen szorította a csuklómat. Már azt hihette, megadtam magam, ám amikor az utolsó lépcsőfoknál jártunk, megrántottam a karomat, ezáltal sikerült megszabadulnom tőle, csak sajnos valaki éppen akkor haladt volna el mellettük, így nekicsapódtam, és mindketten a földön kötöttünk ki.

-       Úristen, jól vagy? - Kérdezte a fiú, akit szó szerint ledöntöttem a lábáról.

-       Persze, persze, ne haragudj! - Kértem bocsánatot. A srác elmosolyodott, majd felsegített a földről. Barna szemei csak úgy csillogtak, volt valami nagyon ismerős benne. Zavartan beletúrt fekete hajába, aztán legyintett. Eközben Claude is megérkezett.

-       Jól vagy, Julie? Annyira sajnálom… - Mivel félig háttal álltam neki, nem láthatta unott szemforgatásom, a másik fiú pedig elfojtott egy kacajt, és felém nyújtotta a kezét.

-       Szabad lesz? - Kacsintott, mire megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

-       Ezer örömmel… - Karoltam belé, így aztán otthagytuk az értetlenkedő Claude-t.

Amikor leértünk a lépcső aljára, a srác megtorpant.

-       További jó bulizást… és vigyázz ezekkel a bénákkal! - Beletelt egy kis időbe, mire rájöttem, mi volt ez az egész, de a srác addigra köddé vált. Nagyon rendes volt tőle, hogy megszabadított attól a bénától, ahogy ő fogalmazott.

Az utam a ruhatár felé vezetett, ahonnét kikértem a kabátomat. Szükségem volt egy kis friss levegőre, meg egy kis magányra is. A kertben csak egy-két ember lézengett, mivel az idő kissé csípős volt, ezért nagyrészük dohányos volt, akik csak egy szál cigaretta miatt vetemedtek rá, hogy kijöjjenek a hidegbe. Fiatalabb koromba én is behódoltam ennek a káros szenvedélynek, ám kénytelen voltam belátni, semmi szükségem arra, hogy kátránnyal mérgezzem a tüdőm, ráadásul nem szeretnék negyven évesen úgy kinézni, mint egy aszott szilva. Azóta mélységesen elítélem azokat, akik képesek pénzt fecsérelni ebbe a szemétbe, mert ha belegondolunk, egy húsz éves dohányos a cigire költött pénzéből akár egy helikoptert is vehetne. Bennem pedig kialakult egy olyan erős ellenállás, hogy már a szagától is rosszul leszek, ezért próbáltam minél messzebbre elkerülni őket.

Az egyik fa alatt találtam egy padot, amin helyet foglaltam, ezzel megkockáztatva egy jó kis felfázást. Összehúztam magamon a kis kabátkát, hátha az valamennyire melegen tud tartani, de pár perc alatt teljesen átfagytam. Mégis jó érzés volt idekint lenni a szabadban, a több órás ücsörgés után. Már teljesen sötét volt, a lámpák világították be a kertet, az emberek, akik eddig kint voltak, szépen lassan elindultak befelé, már szinte egyedül maradtam, mikor valaki megszólított:

-       Elnézést, Ön Juliette Poésy? - Kérdezte, mire megfordultam. Egy magas, szőke hajú fiú állt mögöttem. Világoskék öltönye világított a sötétben, ujjain rengeteg gyűrű díszelgett, és egy fekete napszemüveget viselt. Az utóbbit nem igazán értettem, mert a Nap nem igazán szokott éjjel sütni, de ráhagytam.

-       Én vagyok. - Álltam fel a padról, amit így utólag megbántam, hiszen a fiú mellett egészen aprónak éreztem magam, még magas sarkúban is.

-       Telefonon keresik Önt… - Ki kereshet engem éjfélkor?
    Miközben ezen gondolkodtam, követni kezdtem a srácot. Ahogy bementünk a házba, megborzongtam, de jól esett a meleg. Amikor beléptünk, Claude még mindig a lépcső tetején állt, s meglepetten konstatálta, hogy már egy másik srác társaságát élvezem. Mondjuk, ez nem nevezhető annak, a fiú valószínűleg egy szervező lehetett, és csak a telefonhoz vezetett el.

Olyan helyen jártunk, ahol az előtt még nem voltam. Megálltunk egy lift előtt, amiből éppen akkor szállt ki pár pincér. Fogalmam sincs, miért van a telefon a pincében, mert a felvonó lefelé indult meg, miután az ajtó bezáródott mögöttünk. Néztem, ahogy haladunk lefelé: földszint, -1, -2, a lift pedig hirtelen megállt. Ekkor egy kéz tapadt a számra, ami miatt próbáltam felsikítani, de a hangomat tompította a fiú tenyere. Hiába fickándoztam, olyan erősen magához szorított, hogy nem tudtam mozdulni.

-       Hölgyem, magát most el fogjuk rabolni… - Suttogta a fülembe, az ajtó pedig kinyílt. A túloldalon egy ismerős arc fogadott bennünket. Barna szemű megmentőm elvigyorodott, mikor meglátott, az én tekintetem meg a kezében lévő zsákra vándorolt. Amint közelebb lépett, sikítozni kezdtem, de a szőke hajú nem eresztett. Társa gyengéden a vállamra helyezte kezét, szájáról pedig két szót tudtam leolvasni:

-       Ne félj! - Tátogta, aztán mindent beborított a sötétség.