I.fejezet - Kérdezz-felelek

Sziasztok! :)
Nem tűntem ám el, a történet folytatódik, csak nagyon kemény volt ez az elmúlt pár hét. De itt az első fejezet, ami ugyan rövidebb, mint az előző, de rengeteg információt tartalmaz. ;)
Köszönöm a kommenteket az előző fejezethez, továbbra is várom a véleményeket!
Jó olvasást!
Anna Love

Enemy

| Juliette |

Kinyitottam a szememet, de mégsem láttam semmit. Egy sötét helyiségben feküdtem egészen idáig, eszméletlenül. Próbáltam felidézni mi történt azelőtt, hogy elájultam, de csak két arc jelent meg előttem. Az egyik a szőke srácé, aki kijött értem a kertbe. Eleinte azt gondoltam, szervező lehet, bár most már nem vagyok benne olyan biztos. A hangja mély volt, igen erős brit akcentussal beszélt. „Hölgyem, magát most el fogjuk rabolni…” - Ezt suttogta a fülembe, mielőtt minden elsötétült. Illetve még előtte láttam egy másik arcot. Azt mondta, ne féljek. Kezdem azt hinni, hogy mégsem véletlenül borítottam fel őt, talán már az is gonosz tervük része volt? És mégis mi szükségük van rám? Én csak egy szupermodell vagyok - bár ez elég furcsán hangzik -, de rajtam kívül még rengetegen voltak ott, akik ráadásul tehetősebbek nálam, biztosan voltak szebb lányok is. Miért pont én?

Óvatosan felültem, mert kissé féltem, hogy van felettem valami, ami lefejelhetek, és újra elvesztem az eszméletemet. Szerencsére nem volt ott semmi, ezért a lábammal próbáltam kitapogatni a földet. Valaki levette a cipőmet, és a harisnyámat. Meg a ruhámat. Egy lenge póló volt mindössze rajtam, még a hajamat is kiengedték. Nagyon remélem, van egy nő is a társaságukban, és hogy ez nem valamelyik fiú műve.
     Némán álltam fel, tettem egy megfontolt lépést balra, s mivel nem ütköztem neki semminek, megpróbáltam kitapintani a falat. Amikor ez sikerült, a lámpát kezdtem el keresni, hogy varázsolhassak egy kis fényt a szobába. Ám a kapcsolók helyett egy ajtóra bukkantam. Lenyomtam a kilincset, és mivel az befelé nyílt, hátráltam egyik kicsit, aztán kitártam. Odakint szintén sötét volt, csak egy kevéske fény szűrődött fel lentről, ugyanis a jobb oldalamon egy lépcső volt.
    Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, majd megindultam, viszont pár lépcsőfok után szerencsétlenségem révén hasra estem, mert belebotlottam valamibe, illetve, valakibe. Az illető nagyon kényelmesnek találta a küszöböt, ugyanis ott feküdt. Én meg mivel nem vettem észre, átzuhantam rajta.
    Hirtelen egy kis világosság termett a szobába, mire megfordultam. A barna szemű fiú mosolyogva dörzsölte meg a szemét, másik kezében pedig egy zseblámpát tartott.

-       Köszi az ébresztést. - Mondta, de nem feleltem. Csendben könyököltem a szőnyegen, néztem, ahogy feltápászkodik, majd kezet nyújt nekem. Bátortalanul nyúltam a segítőkéz felé, a srác pedig egy gyors mozdulattal felrántott. - Gyere! - Biccentett a fejével, és megindult lefelé a lépcsőn. Feltűnhetett neki, hogy nem követem, hiszen két fokkal lejjebb megtorpant. - Szeretnél egész nap ott állni? - Kérdezte, mire megráztam a fejem. - Akkor gyere! - Kapta el a csuklómat.
    Ahogy leértünk, felkattintotta a lámpát. Egy békés kis nappaliban találtuk magunkat: a sarokban egy piros kanapé állt, vele szemben egy kis tévé, középen egy asztalka. A szoba másik fele az étkező volt, a fal mellett egy hosszú asztal, körülötte nyolc székkel. Innét egy ajtó nyílt, amin éppen ekkor lépett ki a szőke hajú fiú.

-       Szép jó estét! - Köszönt, miközben fel sem nézett a kezében tartott újságból. - Most akartalak leváltani… - Szegezte szavait a mellettem álló srácnak, aki csak legyintett.

-       Mindegy, Csipkerózsika felébredt. - Vonta meg a vállát, és elengedte a kezemet.

-       Mióta vagyok kiütve? - Fordultam felé.

-       Körülbelül 20 órája. - Felelte. Húsz órája? Átaludtam volna az egész napot? Akkor olyan éjfél körül járhat az idő, viszont továbbra sem tudom, hol vagyok…

-       Biztos rengeteg kérdésed van, úgyhogy szerintem üljünk le. - Szólalt meg a szőke, majd helyet foglalt az egyik széken. Társa követte példáját, végül kissé vonakodva, de én is leültem. Mindketten némán meredtek rám, amitől eléggé megilletődtem, így lesütöttem a szemem.

-       Nyugodtan kérdezz, válaszolunk! - Mondta a fekete. - Mi a kedvenc színünk, hova jártunk iskolába…

-       Engem csak az érdekelne, hogy kik vagytok, és miért raboltatok el? - Vágtam a szavába.

-       Én Jack vagyok. - Mutatkozott be a szőke hajú. - Ő pedig…

-       Chase. - Vágta rá a másik. Jack kérdőn nézett a társára, aki meglehetősen zavarba jött. Fogalmam sincs, mi játszódott le most köztük, nem tudtam kiolvasni a tekintetükből, min akadtak fent ennyire.
    Megköszörültem a torkomat, mielőtt mentálisan öldökölni kezdik egymást.

-       A második kérdésre is szeretnék választ kapni. - Jack levette szemét Chase-ről, és rám pillantott. Az asztalon átcsúsztatta nekem az újságot, amit korábban olvasott. A címlapján én szerepeltem.

-       Ez én vagyok… - Jelentettem ki.

-       Örülök, hogy jó embert sikerült elhoznunk. - Szólalt meg Chase.

-       Fogd be! - Mordult rá a másik srác. - Igen, ez te vagy. Kellesz nekünk, Juliette.

-       Miért pont én? - Vontam fel a szemöldököm. - Tartottatok valami válogatót, hogy melyik címlaplányt raboljátok el?

-       Nem, szó sincs erről. - Ráztam meg fejét Jack, majd áthajolt az asztalon, ujjával pedig a képemre bökött. - A nyakláncodról szeretnénk beszélni veled. - Közelebb húztam a magazint, hogy jobban szemügyre vehessem az említett tárgyat. A fénykép egy két évvel ezelőtti fotózáson készült rólam, a Seventeen nevű lap egyik cikkéhez, de most egy számomra érthetetlen nyelvű újság elején díszelgett. A nyakamban lévő ékszerre még csak nem is emlékeztem, rengeteg kagylóból állt, tökéletes kiegészítője volt a ruhámnak.

-       Mi van vele? - Érdeklődtem.

-       Szükségünk lenne rá. - Felelt a fiú. - Reménykedtünk benne, hogy nekünk adod.

-       Szívesen nektek adnám, ha ez lenne szabadulásom kulcsa, de sajnos fogalmam sincs, hol van. -  Vallottam be. - Csak arra a fotózásra kaptam meg, utána vissza is adtam. Ezért raboltatok el? Hogy odaadjam? Ha leültünk volna megbeszélni, és nálam lenne, odaadtam volna. Miért kellett ez a körítés?

-       Valamivel fel kell dobni az unalmas hétköznapjainkat. - Ásított egyet Chase, miközben a székével egyensúlyozott. Jack lökött rajta egyet, ezáltal a bútor lábai kicsúsztak alóla, a srác pedig a földön kötött ki. Nehezemre esett elfojtani a nevetést, próbáltam komoly maradni, mert - a hülyéskedés ellenére - a fiúk eléggé letörtek a hír hallatán.

-      Ne haragudjatok, de nem tudok segíteni. - Húztam el a számat, és megkíséreltem felállni, ám a földön fekvő srác elkapta a lábam.

-       Hékás, ki mondta, hogy elmehetsz? - Nézett fel rám. - Még nem végeztünk.

-       De hát én elmondtam mindent, amit tudtam, úgyhogy engedjetek el! - Rántottam ki a lábamat a kezéből, de Jack mögöttem termett, és hátraszorította a karom.

-       Előbb még beszélnünk kell a főnökkel. - Mondta. - Két lehetőséged van: vagy felmész, és alszol még egy picit, vagy idelent maradsz. Nézhetsz tévét, hallgathatsz zenét, feltéve, ha a kanapéhoz kötözhetünk. Te választasz.

-       Kötözzetek meg! - Forgattam a szemeimet. Hátha a hírekben megemlítik, hogy eltűntem…

Undercover

| Jack |

November 7, 01:27 - Franciaország, Ferney-Voltaire külvárosa

Miután Juliette-t biztonságosan elhelyeztük a nappaliban, Wyatt-el kivonultunk a konyhába. A srác magunkra zárta az ajtót, hogy a lány véletlenül se hallhasson semmit a beszélgetésből. Mikor társam megfordult, karba tett kezekkel álltam előtte.

-       Esetleg megmagyarázhatnád, kedves Chase… - Utaltam arra, hogy még a Julie-vel való beszélgetésünk elején nem a saját nevén mutatkozott be.

-       Figyelj, valamit nem mondtam el neked, és ígérem, beavatlak a részletekbe, amint eljön az ideje. Kérlek, bízz meg bennem, jobb, ha te sem tudod, és a lány sem. - Könyörög nekem? Ezt a napot is megértük…

-       Rendben van, bízok benned. - Mondtam, mire megkönnyebbülten sóhajtott fel. - Most viszont ki kéne találni, hogy mégis mi a francot csináljunk. Azt mondtuk K-nak, hogy a lánynál van az ékszer, ezért kellett elrabolni, de ha nem tud segíteni, mit tegyünk?

-       Lehet, hogy be kéne avatni őt is? - Kérdezte Wyatt. - Mármint Juliette-t.

-       Előbb K-val közöljük mi a helyzet, talán ő okosabb nálunk… - Nyeltem egy nagyot. Nem szeretek beszélni vele, de nincs más választásunk. Tudni fogja, hogy gond van, ha mi keressük, hisz’ rendszerint ő hív bennünket, ha szüksége van ránk.
    Társam elővett egy adó-vevőt a táskájából, és felhúzta az antennáját. Egy mély, recsegő hang szólt a készülékbe:

-       McKenzie, Tressler! Mit akarnak?

-       Van egy kis gondunk… - Felelte Wyatt, ám nem érkezett válasz, így mesélni kezdte a történteket. - Az van, hogy megszereztük a lányt, de nem tudja, hol van a nyaklánc, hiszen csak egy fotózásra kapta meg az ékszert.

-       Akkor keressétek meg! Vigyétek magatokkal, és szerezzétek meg nekem! Tudjátok mi lesz a következménye? Emlékeztek, mi történt Anthony-val?

-       Igen. - Harapott bele alsó ajkába a srác, és rám pillantott. Pontosan ugyanarra gondoltunk.

-       Ketyeg az óra, fiúk… - Mondta, majd a vonal megszakadt. A kezemet végighúztam a tarkómon, ahol egy ponton a bőröm alatt kidudorodott valami. Eszembe jutott régi barátunk, akivel ez a kis valami végzett.

-       Akkor azt hiszem, beavathatjuk… - Zökkentett ki gondolataimból Wyatt, ugyan kellett néhány másodperc, mire felfogtam, mit mondott, de végül zavartan bólintottam. - És te mondd meg neki. - „Miért pont én?” - akartam kérdezni, ám arra jutottam, hogy nincs értelme erről faggatni, mert nem fogja elmondani. Amióta elhoztuk ezt a csajt, nagyon kerüli, igyekszik minél kevesebbet beszélni vele, így minden Juliette-el kapcsolatos dolog rám marad.
    Elindultam az ajtó felé, és amikor kinyitottam, a foglyunk úgy dőlt be a konyhába, akár egy babzsák. Kérdőn néztem társamra, aki közelebb jött hozzánk. Julie némán bámulta a padlót, végtagjai továbbra is meg voltak kötözve, de a jelek szerint a kanapéról sikerült eloldoznia magát. Vajon mennyi ideje hallgatózhatott?

-       Elejtettél valamit? - Guggolt le mellé Wyatt, mire a lány felnézett.

-       Nem vagy vicces, remélem tudod. - Sziszegte, én pedig lehajoltam, hogy segítsek barátomnak kioldozni őt. Megfogtam a kezét, és felhúztam.

-       Mennyit hallottál? - Érdeklődtem, miközben leporolta ruháját.

-       Semmit. - Felelte. - Pont akkor estem neki az ajtónak, amikor kinyitottad. - Sóhajtott egy nagyot. Láttam rajta, hogy fáradt, hiába aludt majdnem egy teljes napot, mi viszont alig hunytuk le a szemünket. Miután sikerült észrevétlenül kicsempésznünk a château-ból, elhoztuk ebbe a kis apartmanba. Fent lefektettük, aztán azt próbáltuk kiokoskodni, mit is mondjunk neki, ha felébred, majd óránként váltottuk egymást az ajtaja előtt, míg a másik továbbra is a nyaklánc után kutatott.

-       Figyelj, beszélnünk kell. - Nyeltem egy nagyot, Juliette pedig elhúzta a száját. Kitessékeltem a konyhából, ám az előszobából visszapillantottam Wyatt-re, aki még mindig a földön guggolt, és elmélyedt gondolataiban. A nappaliban leültettem a kanapéra, én meg helyet foglaltam a kis asztalkán, ami ott állt előtte.

-       Nem engedhettek el, ugye? - Hajtotta hátra fejét.

-       Julie, szükségünk van a segítségedre. - Kezdtem bele. - Tudod, nem olyan egyszerű a helyzet. Úgyhogy arra jutottunk, beavatunk a dolgokba, talán akkor együttműködőbb leszel.

-       Rendben… - Suttogta, majd rám emelte barna íriszét.

-       Minden pár hónapja kezdődött, amikor megismertem W… Chase-t. Ezt a megismerkedést ne úgy képzeld el, hogy összefutottunk az utcán, aztán összebarátkoztunk egy kávé mellett. Egy nap, mikor felébredtem, meg voltam kötözve, és egy pincében feküdtem a mocsokba, Chase-el, meg egy másik sráccal, akit Anthony-nak hívtak. Kiderült, hogy ők sem tudnak többet nálam, egyiküket éppen a nászútján rabolták el, a másik meg éppen WC-papírt vásárolt Halloween-ra. Találd ki, melyik volt Chase… - A lány halkan felnevetett. - Ezek után valamelyik nap bedobtak nekünk egy papírt, amin az állt: „Vagy engedelmeskedtek, vagy végetek.” - Mi ekkor még nem sejtettünk semmit, és Anthony volt, aki felszólalt. A szemünk láttára halt meg, ugyanis ez idő alatt, amíg eszméletlenek voltunk, beültettek egy mikrocsipet a nyakunkba, pontosan oda, ahol a gerincvelői idegek befutnak az agyba. Ha aktiválják a műszert, addig kapod az elektromos áramot az agyadba, amíg meg nem halsz. - Juliette szemében összeszöktek a könnyek. Ezt a történetet még soha nem meséltük el senkinek, nem is volt nagyon lehetőségünk kapcsolatot létesíteni más emberekkel, ugyanis Wyatt-el nem akarunk arra a sorsra jutni, amire a barátunk. - A főnökünk… - Folytattam. - Nem találkoztunk vele, a nevét sem tudjuk, de K-nak nevezi magát, így mi is ezen a nevén kezdtük szólítani. Ő keresi megszállottan azt a nyakláncot, eleinte azt hittük, hogy az értéke miatt, ugyanis az ékszer 70 millió dollárt ér. Egyszer Chase rákérdezett, de nem tudtuk meg, ráadásul meg is kapta a büntetését, amiért kérdezni mert. Szeretnénk elengedni Julie, de muszáj segítened nekünk! Megkeressük azt az embert, akitől kaptad a nyakláncot, és aztán szabadon engedünk, ezt megígérem neked! - A lány pár másodpercig meredten bámult maga elé. Az elmúlt két napban teljesen felfordult az élete, nehéz lehet feldolgozni, hogy elrabolta két ismeretlen, akik egy harmadik embernek engedelmeskednek, és úgy játszik velük, mint két marionett bábuval.

-       Rendben… - Szólalt meg hirtelen. - Segítek nektek!

-       Ez az! - Hallottuk Wyatt hangját a konyhából, aki eddig valószínűleg feszülten hallgatózott.

-       Előjöhetsz… - Kiabáltam ki neki, a srác pedig egy pillanat alatt ott termett. - Hová vezet első utunk? - Kérdezte vigyorogva foglyunktól, aki sóhajtott egy hatalmasat.

-       Boston-ba…